Het rafelige schuim

Ik zou Bánffy moeten vertalen

maar ondertussen zit ik steeds te denken, dat ik

eigenlijk

eersteklas had willen reizen,

vanuit een ligstoel naar het rafelige schuim had willen staren

zonder schulden en verwanten,

in plaats daarvan heb ik niet eens te eten

en wat nog erger is, ik word door anderen gevoed

(al is dit zinloos geklets, en misschien zou het nog erger zijn

als ik zelfs niet door anderen gevoed werd, zo heb ik tenminste nog

alles wat ik nodig heb

net als die wanstaltige balkanduiven

op onze binnenplaats), deze gedachten leiden me echter af

van Bánffy, terwijl je toch heel fijn Bánffy zou kunnen vertalen

in een ander leven

(ieder ander leven zit vol zonneschijn),

waar men Bánffy vertaalt, is men niet bekend

met de sombere winters van het hiernumaals.

Naar een gedicht van György Petri: ‘Jó volna Mallarmét fordítani’

Photo by Awais Jamil on Unsplash

Homiletika – prédikálni tudni kell

Megjelent a kolozsvári EXIT Kiadónál egy nagyszerű szakkönyv/tankönyv/kézikönyv, ami segíthet, támogathat lelkészeket és teológusokat abban, hogy a prédikálás gyakorlatában a Mester nyomába lépjenek ma is.

Szerzők: Ciska Stark és Bert de Leede holland teológusok, lelkészek.
Fordította: Dr. Kocsev Miklós (és kis részben Hermán Mostert Rebekka)
Lektorálta és az eredetivel egybevetette: Hermán Mostert Rebekka, Kelemen Csongor Attila és Téglásy Sándor.

Rövid könyvajánló a borítón:

Dr. Ciska Stark az amszterdami Protestáns Teológiai Egyetem (PThU) gyakorlati-teológiai és homiletikai tanszékének docense, oktatási rektorhelyettese. A Hollandiai Protestáns Egyház (PKN) felszentelt lelkésze.
Dr. Bert de Leede a Hollandiai Protestáns Egyház (PKN) nyugalmazott lelkésze. Korábban a PKN doorni Hydepark Teológiai Szemináriumának rektoraként másokkal közösen felelt a lelkészoktatásért és a lelkésztovábbképzésért.

“Az igehirdetés egyfajta kibontakozás: óvatos kibontása és megmutatása annak, ami már van. Ugyanakkor pontos olvasást és igényes szólást jelent, valamint részletes tanulást és kortárs kommunikációt. Jelen kézikönyvben arról a prédikációs előkészületről írnak a szerzők, amelynek hagyományosan hét fázisa van, az első orientálódástól az utólagos kiértékelésig. Bert de Leede és Ciska Stark újítása az, hogy mindegyik fázist négy, egymást kiegészítő dimenzióból világítják meg. A négy dimenzió: a kulturális kontextus, a teológia, az igehirdető spiritualitása és a prédikálás gyakorlata. A szerzők leginkább abban látják a protestáns igehirdetés erejét, hogy nyitottsággal fordul a kultúra felé, és reményteli várakozással tekint Isten jó szavainak továbbadására. A könyv gazdag tárgyi tudást nyújt, ugyanakkor sok tapasztalati reflexiót és gyakorlatot tartalmaz.”

Kritische stemmen

Waar woont de haat? Kritische stemmen uit de Hongaarse literatuur.
Een sterke bundel teksten in vertaling, door ons Hongaars-Nederlands vertalerscollectief. Hier klinkt een relevant ander Hongaars geluid dan in de dagelijkse pers, zowel in Nederland als in Hongarije.
Verschenen bij Uitgeverij Jurgen Maas, Amsterdam (oktober 2020)

Idee, samenstelling en redactie: Mari Alföldy en Viacheslav Sereda

Auteurs: Iván Bächer, Kriszta Bódis, György Dragomán, Virág Erdős, Péter Esterházy, András Gerevich, Krisztián Grecsó, János Háy, Tibor Keresztúry, György Konrád, László Krasznahorkai, Aliz Mosonyi, Péter Nádas, Ádám Nádasdy, Lajos Parti Nagy, Gergely Péterfi, György Spiró, Gábor Szántó, Ákos Szilágyi, Krisztina Tóth en Gábor Zoltán.

Vertalers: Mari Alföldy, Jannet Bosselaar, Rebekka Hermán Mostert, Henry Kammer, Antje Koelewijn, Frans van Nes, Cora-Lisa Sütő, Rob Visser en Rogier van der Wal.

Uit een recensie in Literair Nederland: “In de onlangs verschenen bundel essays en verhalen Waar woont de haat? komen louter Hongaarse schrijvers aan het woord. Ze geven van binnenuit commentaar op wat er in hun land gebeurt. En dat is een zeer verhelderende aanvulling op wat via de westerse pers tot ons komt.”

Uit een recensie in het Friesch Dagblad: “Hongarije is zoveel meer dan de cynische politiek van Orbán. Dat willen de samenstellers van de bundel Waar woont de haat? laten zien. In de essays en korte verhalen uit dit boek klinkt een onafhankelijke, niet mis te verstane tegenstem. Onder de 21 auteurs zijn bekende namen als György Konrád, Peter Esterházy en László Krasznahorkai. 
Konrád: ‘Op de keper beschouwd zijn stervelingen voorbij tijd en ruimte op het lachwekkende af gelijk.’ 
Esterházy pleit in Over niets, over alles voor een herwaardering van de waarden van de Franse revolutie: ‘De moderne tijd neemt de vrijheid serieus, bewijst lippendienst aan de gelijkheid en vergeet de broederschap. 
Laten we in Nederland die tegenstem uit Hongarije ter harte nemen, want ook onze politiek is niet vrij van xenofobische en auto cratische tendensen. 

Uit een recensie van de Volkskrant: “Andere verhalen zijn vooral beklemmend, zoals ‘Sterreloze avond’ van Krisztina Tóth. De verteller wordt geconfronteerd met tussen-neus-en-lippen-door-haat die in alledaagse gesprekken de kop opsteekt, van een jonge vrouw achter de toonbank die zich hardop afvraagt waarom ‘ze niet iedereen die aan land probeert te komen gewoon terug de zee in schieten’, tot een taxichauffeur die oppert om al die migranten een tent in te jagen, ‘met wat gas erbij’. De verteller raakt in ademnood van zo’n achteloos gebrek aan medeleven: ‘Het benauwde gevoel op mijn borst is hardnekkig, de wolken hangen laag boven me, de hemel is sterreloos. Het is alsof er een tent over ons allemaal heen valt.’”

Az idegen földön lakást

Bogdán László halála után, egy regénykritika margójára

Gyász van, és ez így lesz sokáig. Minél többet olvasok Bogdán Lászlóról, Cserdi község cigány polgármesteréről, annál nagyobbnak tartom őt, annál nagyobbnak tartom a veszteséget, ami az őt körülvevő világot sújtja. Én innen, a távolból, csak abból a történetből ismertem őt, amikor Cserdiből vittek egy bajban levő faluba rengeteg élelmiszert, maguk-termelte ennivalót. A cigányok etették a nyomorúságban levőket. Megmaradt bennem ez a név, hogy Cserdi. És hogy a polgármesterük.

Olvastam Bogdán Lászlóról, halála után. Interjúkat néztem, amikben beszámol és mesél munkájáról, elképzeléseiről. Beszélget, mindenkivel, az újságírókkal is – bár némelyik nem engedi szabadon beszélni, hanem szinte kényszeríti, hogy sematikus kérdésekre válaszoljon – és ez is jól áll neki. Hangosan gondolkodva, óvatosan és pontosan fogalmaz, valami olyan lobogó visszafogottsággal, ami lélegzetelállító. Egyik-másik bibliai próféta arcát látom benne.

Tíz évvel ezelőtti felvételeken még sugárzó, tervekkel remegő és eredményekkel remeklő fiatal férfit látok – egy nemrég készült interjúban viszont barázdált arcú, fájdalmakat hordozó embert, aki azt mondta: ‘Őszintén mondom, én már másfél-két éve nem érzem magam embernek.’

És ma itt ez a könyvismertető a Litera oldalán, Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó c. könyvéről.

Alapmű, írja a könyv kritikusa, Kardos András. Azt hiszem, igaza lehet, bár a könyvet nem olvastam, csak ezt az ismertetőt. Az utazó egy fiatal zsidó férfi műve, aki a tulajdonképpeni második világháborút megelőző háborúságban élt, és a nagy világégés németországi prológusát írja le. Pogrom elől menekülve sehol sem talál szállást Európában, a vasúthálózat lesz új hazája, vonatról vonatra száll, sehol sem fogadják be.

Ahasverus, a bolygó zsidó? Negyven év a pusztában, mig meg nem leli hazáját? Vándornépek romantikája, letelepedési engedély, ideiglenesség, idegenség, földönfutás, Esti Dal? Mik jutnak eszembe?

Bogdán László jut eszembe. Évekig azt bizonyította, hogy ő is ember. De végül ki kell mondania: én már nem érzem magam embernek. Akit állatnak néznek, semmibe vesznek, minden csodálatos embersége ellenére is, az megszűnik létezni, előbb-utóbb. Itt kell keresni Bogdán László végének kezdetét – akár igaz, hogy önkezével vetett véget életének, akár nem,

Kafka novellájában Gregor Samsa is idegenné, féreggé, bogárrá változott. Eszünkbe juttatja Ahasverust, aki nem csak a bolygó zsidó legendájának főszereplője, hanem egy rovar: Ahasverus advena, az alomlakó fogasnyakú-lapbogár.

‘De mire való a féreg? Irtásra. A kisaljasok, akiknek a fajtájából sok van, ha nincs is többségük, bármilyen irtó hadjárathoz lelkesen csatlakoznak.’ Ezt Konrád György írta, Mindannyian választunk című esszéjében.

Vissza Boschwitz regényéhez, Az Utazóhoz. Benne egy vergődő, menekülésre kényszerített ember, akinek megszűnőben van identitása és létezése. Nem ember, hanem bolygó féreg, aki európai vonatokon közlekedik, egyik visszautasítástól a másikig. ‘Mi voltam? Nem, mi vagyok? Voltaképpen mi vagyok? Két lábon járó szitokszó, akiről nem rí le, hogy szitokszó!’
A nem-létezésbe taszított ember megtébolyul, meghal, elpusztul.

Én Istenem, adjál szállást,
Már meguntam a járkálást,
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.


Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó, Jelenkor, 2019.
https://litera.hu/magazin/kritika/mindazonaltal.html

Residentie Ledig House – Art Omi – lente 2019

Het viel me ten deel. Zo heb ik het ervaren. Een maand wonen en werken in het privilege dat Art Omi heet, mogelijk gemaakt door stichtingen en fondsen en mecenassen, verenigd onder een kunstminnende paraplu. Wil je zoiets? Verlang je ernaar? Droom je ervan? Hoe het ook zij, je grijpt de kans als hij je aangereikt wordt.

Ergens aan de overkant van de oceaan, aan het eind van de wereld, tussen ruisende bossen en groene velden vol reusachtige kunstwerken staat een landhuis vol herinneringen en oude geesten. Het is perfect ingericht voor wat de bewoners daar te doen staat, en het wordt elk jaar beter, daar wordt voor gezorgd door de toegewijde medewerkers van het huis, die elke kans aangrijpen om zinvolle aanpassingen te doen in materiële en organisatorische zin. De begane grond – keuken, eetkamer, woonkamer met open haard en bibliotheek – is voor de residents, de eerste verdieping is voor administratief personeel en management. Sfeervol meubilair, een mooie kleine bibliotheek vol boeken van mensen die er al eerder gewerkt hebben, houten vloeren en kunstwerken aan de muur. Het is een oud woonhuis, geheel van hout, met rondom brede houten veranda’s met diepe houten tuinstoelen in Shaker-stijl.

Ledighouse

foto’s: Rebekka Hermán Mostert

Het grote huis staat aan het einde van een kronkelende grindweg op een lage heuvel, verzorgd door klusjesmannen, hoveniers en grasmaaimachines die er in het voorjaar net zo regelmatig verschijnen als de herten in de avondschemering en de eekhoorntjes en bosmarmotten rondom de gastenverblijven. Je komt er aan als een vreemde en wordt er ontvangen als een hooggeëerde gast: dag en nacht ontzorgd, met grandioze toewijding omringd. De stilte, de weidsheid, het uit-de-wereld-geplukt-zijn leverde me een soort innerlijke vervreemding op, die vooral de eerste nachten zorgde voor heel wat onrust. Geen enkele deur gaat op slot, alles staat wijd open. Geen angst voor inbrekers, de bewoonde wereld is immers ver weg. Toch bleek die overgrote vrijheid slaapproblemen op te leveren. Wat moet je met zoveel ruimte, zoveel stilte, zoveel kansen, zoveel mogelijkheden?

De schrijvers- en vertalersresidentie in Art Omi heeft elk jaar twee periodes, ik kwam er in de lente. De schrijvers en vertalers die er tegelijk met mij waren (want de bewoners wisselen elkaar af, gedurende de drie maanden van de residentieperiode) kwamen deels uit de Verenigde Staten, deels uit Europa, en zelfs uit Australië. De voertaal was uiteraard Engels, al sprak de Duitse vertaalster van Scandinavische literatuur soms Duits met de Israëlische vertaler van Duitse literatuur, hadden de Duits-Kroatische schrijfster en de Catalaanse dichteres weleens een onderonsje in het Frans, en kon ik als vertaler Hongaars-Nederland mijn moedertaal spreken met een Amsterdamse schrijver.

Dat het leerzaam is om zo samen te zijn, is een understatement. Het is een reis in je eigen binnenste, en een reis binnen een bubbel van kunstenaars, van kunstmakers, mensen met en zonder privileges en met onbevattelijk veel verschillende en extreem uiteenlopende levenservaringen. De een is docent aan een hogeschool in Texas, ziet eruit als een meisje van vijfentwintig, heeft volwassen kinderen en adopteerde een jaar geleden een tweeling van twee jaar van een kennis, omdat de kleintjes anders in het pleegsysteem terecht zouden komen. Ze werkt dag en nacht gedisciplineerd door en vertrekt een paar dagen eerder dan gepland omdat de geadopteerde jongetjes haar te veel missen en het videobellen beginnen te saboteren: ‘the boys don’t wanna speak to me no more…’. Ze schrijft prachtig, rauw proza over hoe het is om in een zwarte huid te leven in de Lone Star State. De ander heeft al drie levens geleid, als journalist en documentarist in het kielzog van oorlogen en vredesmissies. Hij probeert erover te schrijven, hij geeft er les over, heeft geen thuis, maar altijd wel onderdak. Zijn dromen houden hem uit zijn slaap en zijn werk houdt hem bij de werkelijkheid. Een derde is schrijfster, operaregisseur en actrice, al sinds ze als klein meisje in een socialistische propagandafilm speelde. Ze deelt een film met ons waarin ze op zoek gaat naar haar Joodse wortels in Italië, Kroatië en Duitsland. Een flamboyante, overrompelende en oprechte persoonlijkheid. Op mijn verjaardag staat ze ‘s morgens met een bloesemtak voor mijn kamerdeur: ‘I stole it, but it comes from the heart!’ Een vierde heeft een haat-liefdeverhouding met zijn eigen land en met Amerika, waar hij al jaren woont. Hij roemt Heinrich Heine als een humoristisch genie, verklaart literatuurtheoretici voor gek, maar praat onophoudelijk en met tomeloze liefde over literatuur en theorie, tot het moment dat iemand aan tafel er tabak van heeft en hem begint uit te horen over zijn gestoorde kat, die vervolgens avond aan avond opnieuw onderwerp van gesprek wordt en waarlangs een complete maatschappelijke analyse naar boven komt.

Ledighouse

foto: Rebekka Hermán Mostert

Het kan onbehaaglijk zijn om intensief samen te leven met onbekende mensen. Vooral als dat solistische karakters zijn, bezig met zelfexpressie, met het zoeken van oplossingen, met de druk van een naderende publicatie op hun schouders, met vastgelopen romanplots en met persoonlijke trauma’s die te pas en te onpas met iedereen gedeeld en liefst in bestseller-literatuur opgelost moeten worden. Gelukkig is daar de vaste garde die het troepje ongeregeld omringt met aandacht en zorg. Carol Frederick, die als grijze eminentie en mater familias ook kantelende gesprekken in goede banen leidt, en de onvolprezen Hanan Elstein die tijdens onze residentieperiode de alumnus-in-residence ofwel de ‘huisoudste’ is. In de weekenden zijn er gasten, mensen in en rondom uitgeverijen van allerlei pluimage. En elke doordeweekse avond is er Rita, de wijze kokkin met de gouden handen en het warme hart, die een unieke vorm van keukentherapie hanteert: ze ziet, hoort en weet alles, maar is de discretie zelve.

In de zorgvuldigheid waarmee alles rondom Ledig House georganiseerd en gecommuniceerd wordt, ligt een grote rijkdom.

De aandacht, het veelal hoge tempo en niveau van de gesprekken, de vele ontmoetingen en navenante introductierondes, de openbare voorlezing in het beeldenpark op een mooie zaterdag, de feestjes en verjaardagen, en de borrelavonden die eigenlijk niet de bedoeling waren maar toch toenamen in intensiteit en frequentie naarmate het einde van de residentie in zicht kwam: tijdverslindend en onbetaalbaar.

De stand van zaken in de boekenwereld, de acquisitie en marketing van literatuur, de soms diep-persoonlijke keuzes van uitgevers en agenten voor bepaalde titels en auteurs, en de ongelooflijke prestatiedruk die achter dit alles ligt – ik had er weinig weet van, zie ik achteraf. De motivaties van mensen om te schrijven, om te vertalen, de technieken en werkschema’s, de manieren om te ontspannen en gefocust te kunnen blijven, de muziek en de sport die het werken werkbaar maken (van Fela Kuti tot Anna Meredith), het al dan niet goed omgaan met succes of het uitblijven daarvan – heel zinvol om dat van elkaar te horen en te zien. In de ontmoeting ligt een ongelooflijke rijkdom.

Werken binnen de ad hoc-gemeenschap op Art Omi, te mogen eten in Rita’s keuken in Ledig House, te mogen wonen in de heerlijke appartementen van Betsy’s Cottage – ik vond het een weelde. Geen idylle, dat zeker niet. Er waren conflicten, onaangename momenten, ontploffingen in gesprekken. Er was desillusie en zelfs cynisme, ontevredenheid en gebelgdheid, maar niet typisch. De weidsheid van het omringende landschap en de omstandigheden maakten veel goed, evenals de gedeelde avondmaaltijden, de vrijwel altijd boeiende gesprekken, en het feit dat ieder zichzelf en zijn eigen demonen zo nodig ook kon ontlopen, ontvluchten, ontfietsen, ontrennen, ontwandelen, alleen of met anderen samen. Er was ook oprechte vriendschappelijkheid en kameraadschap, er was agapé. Illusies over het vasthouden van de ontstane vriendschappen had niemand, wel hebben we afgesproken dat we elkaar op de hoogte houden van belangrijke vakgerelateerde gebeurtenissen, en dat we het elkaar laten weten als we bijvoorbeeld een boekenbeurs of internationaal literair evenement bezoeken. De eenzaamheid van schrijvers en vertalers is de eenzaamheid van de langeafstandsloper. Als we door blijven lopen komen we elkaar vroeg of laat opnieuw tegen. Ik hoop het.

Links

Wilt u als literair vertaler een maand lang deel uit maken van een internationaal gezelschap en heeft uw nieuwe boek baat bij een verblijf in Amerika? Tot 1 november 2020 kunnen schrijvers een aanvraag indienen voor een verblijf in het Ledig House, upstate New York in mei 2021.

 

 

A dolgozószoba

(Előkerült egy régi írásom 2007-ből. Az otthonmaradás-otthondolgozás témája a járvány idején engem is érint, bár nem olyan radikálisan, mint azokat, akiknek otthon dolgozószobájuk, saját asztaluk sincsen… )

 

„A tér egy kultúra elsődleges eszköze arra, hogy megmutassa: ki fontos, ki a privilégizált”

(Julia T. Wood: Gendered lives. Communication, Gender and Culture. Wadsworth, Belmont CA, 1994. In: Korunk, 2007/3, 58.o.)

„A nők esetében ritkább, hogy saját magánterületük legyen a családi otthonban”

(Becky Michele Mulvaney: Nemi különbségek a kommunikációban. Korunk, 2007/3, 56.o.)

A férfinak hazája volt / A nőnek otthona / A férfié a parlament / A nőé a szoba”

(Szabó T. Anna: A Reformkori Nők)

A föld azé, aki dolgozza (Wass Albert)

 

Dolgozószoba mindig volt, otthon nálunk. Hogy mekkora, s hogy a kié, az változó volt. Ez főleg azon múlott, hogy ki dolgozott benne.

Mindig volt, és sokáig csak apámé volt. Övé volt az a zárt tér, ahova bárki szabadon bejárhatott, de aminek gazdája csak egy volt. A legelső ilyen dolgozószoba amire igazán emlékszem, s amiben nagyon szerettem lenni, ami izgalmas, titokzatos, bizsergető érzéseket keltő volt – főleg délután, amikor besütött a nap – egy klasszikus, magas és nagyablakos, sokkönyvespolcos, milliókönyves, dolgozóasztallal, sakktáblával, bőrfotelekkel berendezett, puhaszőnyeges, meleg, szivarfüstös parókiális dolgozószoba, a folyosó végén – vagy elején, attól függően, hogy a hivatalos főbejárattól, vagy a garázson keresztüli hátsó ajtón léptünk be a házba.

A háromszor kisebb bérlakásban, amibe ezután költöztünk, egy háromszor kisebb, immár fotelek, puha szőnyeg és ‘ambiansz’ nélküli szobácska jutott apámnak, de mégis az övé volt. Oda került az első számítógép is, amihez soha nem nyúlt hozzá. Ekkor kezdődött édesanyám térhódítása; ő vette elsőként birtokba az új eszközt, hetente egy estét azzal töltött, hogy kurzusra járt, a bejáratlan számítógépes ösvényt kezdte taposni. Apám majdnem húsz évvel később tette az első lépéseket ugyanezen az ösvényen, amikor a virtuális világ kínálta előnyök visszautasíthatatlanokká váltak.

A következő, már saját házban, ami régi volt, de számunkra új, ismét nagyobb, világosabb, puha szőnyegű dolgozószoba került. A költözködés idején a sok hálószobából egy nagyobbat kiválasztottak-kijelöltek. Ez a helyiség az előzőleg ott élt család kilenc gyereke közül a három kisebbik fiú közös szobája volt, beköltözésünk júliusában azonban nem jutott idő arra, hogy a szoba rikító sárgára, vérvörösre és békazöldre mázolt faburkolatát fehérré vagy legalábbis egyszínűvé szelídítsük. Hamarosan polcok fedték el az apokaliptikus színegyüttest, mely a rengeteg könyv mellett idővel még szinte üdítően hatott.

Dolgozószoba lett, a javából. Berendezése klasszikus: asztal és szék (későbbi átrendezések során asztalok és székek), számítógép (későbbi baráti adakozás eredményeként számítógépek), faragott facsillárának fénye meleg, fűtőteste a legjobban működő az egész házban. Ide menekült minden fázó családtag és csatlakozó jövevény, dolgozni leginkább itt lehetett. Sarokszoba lévén, az utcát, a bekötőutat, és szép időben a vasútállomást is lehetett látni, hallani. Barát érkezett, nem kívánt vendég? Az illető a ház előtt biciklijéről lepattant, de a dolgozószobában már döntöttek sorsa felől. Boldogan letrappoltak az első emeletről, ajtót nyitni, vagy, ami ritkán fordult elő, de annál eredményesebb volt, a dolgozószobában ülők lassan hátrasomfordáltak a számítógép mellől, a folyosóra, a ház hátsó részébe, és hiába zengett a ház a kitartó csengettyűhúzogatástól, az ajtó nem nyílt meg. A dolgozók megvárták, míg elmúlt a veszedelem, aztán visszaültek, folytatták dolgukat.

A dolgozószobában ma két nagy és egy kis asztal áll. Apám asztala az ablakra néz, anyám asztala merőlegesen áll, az ablak mellett. A kis asztal a jövő-menő diákgyermeké. Közös a szoba, azé aki épp dolgozik benne. Funkcionális hierarchia. Aki dolgozatot ír, elsőbbséget élvez azzal szemben, aki csak netújságot olvasna. Előfordul, hogy pótszékek segítségével fél focicsapatnyi ember végez benne sokféle munkát, számítógépen, asztal sarkán, ablakpárkányban ülve és lábát kifelé lógatva, vitatkozva, telefonálva. Amikor például a családi pénzügyek intézésére kerül sor, nem szabad lekapcsolni a számítógépet, az íratlan szabály diktálja, hogy ilyenkor a mamának nevezett kincstárnokon kívül mindenkinek tilos a számok és számlák birodalmába belépni. Ilyenkor el van torlaszolva az út az ablak és a fűtőtest felé. A szívesen látott váratlan vendégnek ilyenkor csak nyaktörő és más szempontból is veszélyes akrobatika árán lehet ablakot nyitni és vígan lekiabálni, hogy ‘mindjárt nyitom az ajtót, máris jövök le!’. Mert mi van akkor, ha az akrobatikus egyensúlyozás eredménye nem a sikeres ablaknyitás, hanem a billentyűzeten való landolás? Családi csőd! A biztosító nem fizet! Az adóbevallás meghiúsul!

A dolgozószoba ma azé, aki dolgozik benne.

 

Te licht bevonden is verschenen!

November 2019, ruim zeven jaar na Geteld, geteld.

En de voorbereidingen voor deel drie zijn al in volle gang.

In 2019 verscheen overigens ook de Roemeense vertaling van de trilogie, door de onvolprezen Marius Tabacu. Een belangrijke mijlpaal, omdat de roman zich voor een groot deel afspeelt in Transsylvanië, wat nu deel van Roemenië is. Ook Roemeense lezers kunnen nu achter de coulissen van hun nationale geschiedenis kijken vanuit Bánffy’s perspectief .

9200000114278113

Geselecteerd voor de Europese Literatuurprijs

Europese literatuurlijst logo_goud

András Forgách en ik stonden met zijn boek De akte van mijn moeder in mijn vertaling op de longlijst voor de Europese Literatuurprijs 2019. Een paar maanden glorie, totdat de shortlist bekend werd. Wij stonden er niet op, maar dat mag de pret niet drukken. Het was toch een hele eer: door twaalf grote Nederlandse boekhandels gekozen worden en op een lijst van twintig beste Europese vertaalde boeken van het afgelopen jaar terechtkomen.

Hier is de link: http://www.europeseliteratuurprijs.nl/2019/longlist.php

En dit is de shortlistselectie. Heel nuttig, zulke lijstjes, als je op zoek bent naar goed leesvoer voor nu of later!

Shortlist 2019

De shortlist voor de Europese Literatuurprijs 2019 is tijdens een feestelijke avond in SPUI25 in Amsterdam bekendgemaakt. De jury selecteerde uit de longlist vijf prachtige romans die de diversiteit en rijkdom van de Europese literatuur illustreren en elk een groot lezerspubliek verdienen.

De volgende titels zijn genomineerd (in alfabetische volgorde op naam van de auteur):

  • Arno Geiger Onder de Drachenwand, uit het Duits vertaald door Wil Hansen (De Bezige Bij)
  • Geir Gulliksen Het verhaal van een huwelijk, uit het Noors vertaald door Geri de Boer (Ambo Anthos)
  • Marek Šindelka Materiaalmoeheid, uit het Tsjechisch vertaald door Edgar de Bruin (Das Mag)
  • Ali Smith Winter, uit het Engels vertaald door Karina van Santen en Martine Vosmaer (Prometheus)
  • Éric Vuillard De orde van de dag, uit het Frans vertaald door Liesbeth van Nes (Meulenhoff)