Bogdán László halála után, egy regénykritika margójára

Gyász van, és ez így lesz sokáig. Minél többet olvasok Bogdán Lászlóról, Cserdi község cigány polgármesteréről, annál nagyobbnak tartom őt, annál nagyobbnak tartom a veszteséget, ami az őt körülvevő világot sújtja. Én innen, a távolból, csak abból a történetből ismertem őt, amikor Cserdiből vittek egy bajban levő faluba rengeteg élelmiszert, maguk-termelte ennivalót. A cigányok etették a nyomorúságban levőket. Megmaradt bennem ez a név, hogy Cserdi. És hogy a polgármesterük.

Olvastam Bogdán Lászlóról, halála után. Interjúkat néztem, amikben beszámol és mesél munkájáról, elképzeléseiről. Beszélget, mindenkivel, az újságírókkal is – bár némelyik nem engedi szabadon beszélni, hanem szinte kényszeríti, hogy sematikus kérdésekre válaszoljon – és ez is jól áll neki. Hangosan gondolkodva, óvatosan és pontosan fogalmaz, valami olyan lobogó visszafogottsággal, ami lélegzetelállító. Egyik-másik bibliai próféta arcát látom benne.

Tíz évvel ezelőtti felvételeken még sugárzó, tervekkel remegő és eredményekkel remeklő fiatal férfit látok – egy nemrég készült interjúban viszont barázdált arcú, fájdalmakat hordozó embert, aki azt mondta: ‘Őszintén mondom, én már másfél-két éve nem érzem magam embernek.’

És ma itt ez a könyvismertető a Litera oldalán, Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó c. könyvéről.

Alapmű, írja a könyv kritikusa, Kardos András. Azt hiszem, igaza lehet, bár a könyvet nem olvastam, csak ezt az ismertetőt. Az utazó egy fiatal zsidó férfi műve, aki a tulajdonképpeni második világháborút megelőző háborúságban élt, és a nagy világégés németországi prológusát írja le. Pogrom elől menekülve sehol sem talál szállást Európában, a vasúthálózat lesz új hazája, vonatról vonatra száll, sehol sem fogadják be.

Ahasverus, a bolygó zsidó? Negyven év a pusztában, mig meg nem leli hazáját? Vándornépek romantikája, letelepedési engedély, ideiglenesség, idegenség, földönfutás, Esti Dal? Mik jutnak eszembe?

Bogdán László jut eszembe. Évekig azt bizonyította, hogy ő is ember. De végül ki kell mondania: én már nem érzem magam embernek. Akit állatnak néznek, semmibe vesznek, minden csodálatos embersége ellenére is, az megszűnik létezni, előbb-utóbb. Itt kell keresni Bogdán László végének kezdetét – akár igaz, hogy önkezével vetett véget életének, akár nem,

Kafka novellájában Gregor Samsa is idegenné, féreggé, bogárrá változott. Eszünkbe juttatja Ahasverust, aki nem csak a bolygó zsidó legendájának főszereplője, hanem egy rovar: Ahasverus advena, az alomlakó fogasnyakú-lapbogár.

‘De mire való a féreg? Irtásra. A kisaljasok, akiknek a fajtájából sok van, ha nincs is többségük, bármilyen irtó hadjárathoz lelkesen csatlakoznak.’ Ezt Konrád György írta, Mindannyian választunk című esszéjében.

Vissza Boschwitz regényéhez, Az Utazóhoz. Benne egy vergődő, menekülésre kényszerített ember, akinek megszűnőben van identitása és létezése. Nem ember, hanem bolygó féreg, aki európai vonatokon közlekedik, egyik visszautasítástól a másikig. ‘Mi voltam? Nem, mi vagyok? Voltaképpen mi vagyok? Két lábon járó szitokszó, akiről nem rí le, hogy szitokszó!’
A nem-létezésbe taszított ember megtébolyul, meghal, elpusztul.

Én Istenem, adjál szállást,
Már meguntam a járkálást,
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.

Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó, Jelenkor, 2019.
https://litera.hu/magazin/kritika/mindazonaltal.html