Az idegen földön lakást

Bogdán László halála után, egy regénykritika margójára

Gyász van, és ez így lesz sokáig. Minél többet olvasok Bogdán Lászlóról, Cserdi község cigány polgármesteréről, annál nagyobbnak tartom őt, annál nagyobbnak tartom a veszteséget, ami az őt körülvevő világot sújtja. Én innen, a távolból, csak abból a történetből ismertem őt, amikor Cserdiből vittek egy bajban levő faluba rengeteg élelmiszert, maguk-termelte ennivalót. A cigányok etették a nyomorúságban levőket. Megmaradt bennem ez a név, hogy Cserdi. És hogy a polgármesterük.

Olvastam Bogdán Lászlóról, halála után. Interjúkat néztem, amikben beszámol és mesél munkájáról, elképzeléseiről. Beszélget, mindenkivel, az újságírókkal is – bár némelyik nem engedi szabadon beszélni, hanem szinte kényszeríti, hogy sematikus kérdésekre válaszoljon – és ez is jól áll neki. Hangosan gondolkodva, óvatosan és pontosan fogalmaz, valami olyan lobogó visszafogottsággal, ami lélegzetelállító. Egyik-másik bibliai próféta arcát látom benne.

Tíz évvel ezelőtti felvételeken még sugárzó, tervekkel remegő és eredményekkel remeklő fiatal férfit látok – egy nemrég készült interjúban viszont barázdált arcú, fájdalmakat hordozó embert, aki azt mondta: ‘Őszintén mondom, én már másfél-két éve nem érzem magam embernek.’

És ma itt ez a könyvismertető a Litera oldalán, Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó c. könyvéről.

Alapmű, írja a könyv kritikusa, Kardos András. Azt hiszem, igaza lehet, bár a könyvet nem olvastam, csak ezt az ismertetőt. Az utazó egy fiatal zsidó férfi műve, aki a tulajdonképpeni második világháborút megelőző háborúságban élt, és a nagy világégés németországi prológusát írja le. Pogrom elől menekülve sehol sem talál szállást Európában, a vasúthálózat lesz új hazája, vonatról vonatra száll, sehol sem fogadják be.

Ahasverus, a bolygó zsidó? Negyven év a pusztában, mig meg nem leli hazáját? Vándornépek romantikája, letelepedési engedély, ideiglenesség, idegenség, földönfutás, Esti Dal? Mik jutnak eszembe?

Bogdán László jut eszembe. Évekig azt bizonyította, hogy ő is ember. De végül ki kell mondania: én már nem érzem magam embernek. Akit állatnak néznek, semmibe vesznek, minden csodálatos embersége ellenére is, az megszűnik létezni, előbb-utóbb. Itt kell keresni Bogdán László végének kezdetét – akár igaz, hogy önkezével vetett véget életének, akár nem,

Kafka novellájában Gregor Samsa is idegenné, féreggé, bogárrá változott. Eszünkbe juttatja Ahasverust, aki nem csak a bolygó zsidó legendájának főszereplője, hanem egy rovar: Ahasverus advena, az alomlakó fogasnyakú-lapbogár.

‘De mire való a féreg? Irtásra. A kisaljasok, akiknek a fajtájából sok van, ha nincs is többségük, bármilyen irtó hadjárathoz lelkesen csatlakoznak.’ Ezt Konrád György írta, Mindannyian választunk című esszéjében.

Vissza Boschwitz regényéhez, Az Utazóhoz. Benne egy vergődő, menekülésre kényszerített ember, akinek megszűnőben van identitása és létezése. Nem ember, hanem bolygó féreg, aki európai vonatokon közlekedik, egyik visszautasítástól a másikig. ‘Mi voltam? Nem, mi vagyok? Voltaképpen mi vagyok? Két lábon járó szitokszó, akiről nem rí le, hogy szitokszó!’
A nem-létezésbe taszított ember megtébolyul, meghal, elpusztul.

Én Istenem, adjál szállást,
Már meguntam a járkálást,
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.

Gyász van. És van feltámadás. De a kondukátoroknak nincs feltámadás, prédikálta az én vakmerő nagyapám a nagysármási szószékről 1989 húsvétján.

A kondukátoroknak és hordájuknak nincs, de az igaz emberek feltámadnak.


Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó, Jelenkor, 2019.
https://litera.hu/magazin/kritika/mindazonaltal.html

Residentie Ledig House – Art Omi – lente 2019

Het viel me ten deel. Zo heb ik het ervaren. Een maand wonen en werken in het privilege dat Art Omi heet, mogelijk gemaakt door stichtingen en fondsen en mecenassen, verenigd onder een kunstminnende paraplu. Wil je zoiets? Verlang je ernaar? Droom je ervan? Hoe het ook zij, je grijpt de kans als hij je aangereikt wordt.

Ergens aan de overkant van de oceaan, aan het eind van de wereld, tussen ruisende bossen en groene velden vol reusachtige kunstwerken staat een landhuis vol herinneringen en oude geesten. Het is perfect ingericht voor wat de bewoners daar te doen staat, en het wordt elk jaar beter, daar wordt voor gezorgd door de toegewijde medewerkers van het huis, die elke kans aangrijpen om zinvolle aanpassingen te doen in materiële en organisatorische zin. De begane grond – keuken, eetkamer, woonkamer met open haard en bibliotheek – is voor de residents, de eerste verdieping is voor administratief personeel en management. Sfeervol meubilair, een mooie kleine bibliotheek vol boeken van mensen die er al eerder gewerkt hebben, houten vloeren en kunstwerken aan de muur. Het is een oud woonhuis, geheel van hout, met rondom brede houten veranda’s met diepe houten tuinstoelen in Shaker-stijl.

Ledighouse

foto’s: Rebekka Hermán Mostert

Het grote huis staat aan het einde van een kronkelende grindweg op een lage heuvel, verzorgd door klusjesmannen, hoveniers en grasmaaimachines die er in het voorjaar net zo regelmatig verschijnen als de herten in de avondschemering en de eekhoorntjes en bosmarmotten rondom de gastenverblijven. Je komt er aan als een vreemde en wordt er ontvangen als een hooggeëerde gast: dag en nacht ontzorgd, met grandioze toewijding omringd. De stilte, de weidsheid, het uit-de-wereld-geplukt-zijn leverde me een soort innerlijke vervreemding op, die vooral de eerste nachten zorgde voor heel wat onrust. Geen enkele deur gaat op slot, alles staat wijd open. Geen angst voor inbrekers, de bewoonde wereld is immers ver weg. Toch bleek die overgrote vrijheid slaapproblemen op te leveren. Wat moet je met zoveel ruimte, zoveel stilte, zoveel kansen, zoveel mogelijkheden?

De schrijvers- en vertalersresidentie in Art Omi heeft elk jaar twee periodes, ik kwam er in de lente. De schrijvers en vertalers die er tegelijk met mij waren (want de bewoners wisselen elkaar af, gedurende de drie maanden van de residentieperiode) kwamen deels uit de Verenigde Staten, deels uit Europa, en zelfs uit Australië. De voertaal was uiteraard Engels, al sprak de Duitse vertaalster van Scandinavische literatuur soms Duits met de Israëlische vertaler van Duitse literatuur, hadden de Duits-Kroatische schrijfster en de Catalaanse dichteres weleens een onderonsje in het Frans, en kon ik als vertaler Hongaars-Nederland mijn moedertaal spreken met een Amsterdamse schrijver.

Dat het leerzaam is om zo samen te zijn, is een understatement. Het is een reis in je eigen binnenste, en een reis binnen een bubbel van kunstenaars, van kunstmakers, mensen met en zonder privileges en met onbevattelijk veel verschillende en extreem uiteenlopende levenservaringen. De een is docent aan een hogeschool in Texas, ziet eruit als een meisje van vijfentwintig, heeft volwassen kinderen en adopteerde een jaar geleden een tweeling van twee jaar van een kennis, omdat de kleintjes anders in het pleegsysteem terecht zouden komen. Ze werkt dag en nacht gedisciplineerd door en vertrekt een paar dagen eerder dan gepland omdat de geadopteerde jongetjes haar te veel missen en het videobellen beginnen te saboteren: ‘the boys don’t wanna speak to me no more…’. Ze schrijft prachtig, rauw proza over hoe het is om in een zwarte huid te leven in de Lone Star State. De ander heeft al drie levens geleid, als journalist en documentarist in het kielzog van oorlogen en vredesmissies. Hij probeert erover te schrijven, hij geeft er les over, heeft geen thuis, maar altijd wel onderdak. Zijn dromen houden hem uit zijn slaap en zijn werk houdt hem bij de werkelijkheid. Een derde is schrijfster, operaregisseur en actrice, al sinds ze als klein meisje in een socialistische propagandafilm speelde. Ze deelt een film met ons waarin ze op zoek gaat naar haar Joodse wortels in Italië, Kroatië en Duitsland. Een flamboyante, overrompelende en oprechte persoonlijkheid. Op mijn verjaardag staat ze ‘s morgens met een bloesemtak voor mijn kamerdeur: ‘I stole it, but it comes from the heart!’ Een vierde heeft een haat-liefdeverhouding met zijn eigen land en met Amerika, waar hij al jaren woont. Hij roemt Heinrich Heine als een humoristisch genie, verklaart literatuurtheoretici voor gek, maar praat onophoudelijk en met tomeloze liefde over literatuur en theorie, tot het moment dat iemand aan tafel er tabak van heeft en hem begint uit te horen over zijn gestoorde kat, die vervolgens avond aan avond opnieuw onderwerp van gesprek wordt en waarlangs een complete maatschappelijke analyse naar boven komt.

Ledighouse

foto: Rebekka Hermán Mostert

Het kan onbehaaglijk zijn om intensief samen te leven met onbekende mensen. Vooral als dat solistische karakters zijn, bezig met zelfexpressie, met het zoeken van oplossingen, met de druk van een naderende publicatie op hun schouders, met vastgelopen romanplots en met persoonlijke trauma’s die te pas en te onpas met iedereen gedeeld en liefst in bestseller-literatuur opgelost moeten worden. Gelukkig is daar de vaste garde die het troepje ongeregeld omringt met aandacht en zorg. Carol Frederick, die als grijze eminentie en mater familias ook kantelende gesprekken in goede banen leidt, en de onvolprezen Hanan Elstein die tijdens onze residentieperiode de alumnus-in-residence ofwel de ‘huisoudste’ is. In de weekenden zijn er gasten, mensen in en rondom uitgeverijen van allerlei pluimage. En elke doordeweekse avond is er Rita, de wijze kokkin met de gouden handen en het warme hart, die een unieke vorm van keukentherapie hanteert: ze ziet, hoort en weet alles, maar is de discretie zelve.

In de zorgvuldigheid waarmee alles rondom Ledig House georganiseerd en gecommuniceerd wordt, ligt een grote rijkdom.

De aandacht, het veelal hoge tempo en niveau van de gesprekken, de vele ontmoetingen en navenante introductierondes, de openbare voorlezing in het beeldenpark op een mooie zaterdag, de feestjes en verjaardagen, en de borrelavonden die eigenlijk niet de bedoeling waren maar toch toenamen in intensiteit en frequentie naarmate het einde van de residentie in zicht kwam: tijdverslindend en onbetaalbaar.

De stand van zaken in de boekenwereld, de acquisitie en marketing van literatuur, de soms diep-persoonlijke keuzes van uitgevers en agenten voor bepaalde titels en auteurs, en de ongelooflijke prestatiedruk die achter dit alles ligt – ik had er weinig weet van, zie ik achteraf. De motivaties van mensen om te schrijven, om te vertalen, de technieken en werkschema’s, de manieren om te ontspannen en gefocust te kunnen blijven, de muziek en de sport die het werken werkbaar maken (van Fela Kuti tot Anna Meredith), het al dan niet goed omgaan met succes of het uitblijven daarvan – heel zinvol om dat van elkaar te horen en te zien. In de ontmoeting ligt een ongelooflijke rijkdom.

Werken binnen de ad hoc-gemeenschap op Art Omi, te mogen eten in Rita’s keuken in Ledig House, te mogen wonen in de heerlijke appartementen van Betsy’s Cottage – ik vond het een weelde. Geen idylle, dat zeker niet. Er waren conflicten, onaangename momenten, ontploffingen in gesprekken. Er was desillusie en zelfs cynisme, ontevredenheid en gebelgdheid, maar niet typisch. De weidsheid van het omringende landschap en de omstandigheden maakten veel goed, evenals de gedeelde avondmaaltijden, de vrijwel altijd boeiende gesprekken, en het feit dat ieder zichzelf en zijn eigen demonen zo nodig ook kon ontlopen, ontvluchten, ontfietsen, ontrennen, ontwandelen, alleen of met anderen samen. Er was ook oprechte vriendschappelijkheid en kameraadschap, er was agapé. Illusies over het vasthouden van de ontstane vriendschappen had niemand, wel hebben we afgesproken dat we elkaar op de hoogte houden van belangrijke vakgerelateerde gebeurtenissen, en dat we het elkaar laten weten als we bijvoorbeeld een boekenbeurs of internationaal literair evenement bezoeken. De eenzaamheid van schrijvers en vertalers is de eenzaamheid van de langeafstandsloper. Als we door blijven lopen komen we elkaar vroeg of laat opnieuw tegen. Ik hoop het.

Links

Wilt u als literair vertaler een maand lang deel uit maken van een internationaal gezelschap en heeft uw nieuwe boek baat bij een verblijf in Amerika? Tot 1 november 2020 kunnen schrijvers een aanvraag indienen voor een verblijf in het Ledig House, upstate New York in mei 2021.

 

 

A dolgozószoba

(Előkerült egy régi írásom 2007-ből. Az otthonmaradás-otthondolgozás témája a járvány idején engem is érint, bár nem olyan radikálisan, mint azokat, akiknek otthon dolgozószobájuk, saját asztaluk sincsen… )

 

„A tér egy kultúra elsődleges eszköze arra, hogy megmutassa: ki fontos, ki a privilégizált”

(Julia T. Wood: Gendered lives. Communication, Gender and Culture. Wadsworth, Belmont CA, 1994. In: Korunk, 2007/3, 58.o.)

„A nők esetében ritkább, hogy saját magánterületük legyen a családi otthonban”

(Becky Michele Mulvaney: Nemi különbségek a kommunikációban. Korunk, 2007/3, 56.o.)

A férfinak hazája volt / A nőnek otthona / A férfié a parlament / A nőé a szoba”

(Szabó T. Anna: A Reformkori Nők)

A föld azé, aki dolgozza (Wass Albert)

 

Dolgozószoba mindig volt, otthon nálunk. Hogy mekkora, s hogy a kié, az változó volt. Ez főleg azon múlott, hogy ki dolgozott benne.

Mindig volt, és sokáig csak apámé volt. Övé volt az a zárt tér, ahova bárki szabadon bejárhatott, de aminek gazdája csak egy volt. A legelső ilyen dolgozószoba amire igazán emlékszem, s amiben nagyon szerettem lenni, ami izgalmas, titokzatos, bizsergető érzéseket keltő volt – főleg délután, amikor besütött a nap – egy klasszikus, magas és nagyablakos, sokkönyvespolcos, milliókönyves, dolgozóasztallal, sakktáblával, bőrfotelekkel berendezett, puhaszőnyeges, meleg, szivarfüstös parókiális dolgozószoba, a folyosó végén – vagy elején, attól függően, hogy a hivatalos főbejárattól, vagy a garázson keresztüli hátsó ajtón léptünk be a házba.

A háromszor kisebb bérlakásban, amibe ezután költöztünk, egy háromszor kisebb, immár fotelek, puha szőnyeg és ‘ambiansz’ nélküli szobácska jutott apámnak, de mégis az övé volt. Oda került az első számítógép is, amihez soha nem nyúlt hozzá. Ekkor kezdődött édesanyám térhódítása; ő vette elsőként birtokba az új eszközt, hetente egy estét azzal töltött, hogy kurzusra járt, a bejáratlan számítógépes ösvényt kezdte taposni. Apám majdnem húsz évvel később tette az első lépéseket ugyanezen az ösvényen, amikor a virtuális világ kínálta előnyök visszautasíthatatlanokká váltak.

A következő, már saját házban, ami régi volt, de számunkra új, ismét nagyobb, világosabb, puha szőnyegű dolgozószoba került. A költözködés idején a sok hálószobából egy nagyobbat kiválasztottak-kijelöltek. Ez a helyiség az előzőleg ott élt család kilenc gyereke közül a három kisebbik fiú közös szobája volt, beköltözésünk júliusában azonban nem jutott idő arra, hogy a szoba rikító sárgára, vérvörösre és békazöldre mázolt faburkolatát fehérré vagy legalábbis egyszínűvé szelídítsük. Hamarosan polcok fedték el az apokaliptikus színegyüttest, mely a rengeteg könyv mellett idővel még szinte üdítően hatott.

Dolgozószoba lett, a javából. Berendezése klasszikus: asztal és szék (későbbi átrendezések során asztalok és székek), számítógép (későbbi baráti adakozás eredményeként számítógépek), faragott facsillárának fénye meleg, fűtőteste a legjobban működő az egész házban. Ide menekült minden fázó családtag és csatlakozó jövevény, dolgozni leginkább itt lehetett. Sarokszoba lévén, az utcát, a bekötőutat, és szép időben a vasútállomást is lehetett látni, hallani. Barát érkezett, nem kívánt vendég? Az illető a ház előtt biciklijéről lepattant, de a dolgozószobában már döntöttek sorsa felől. Boldogan letrappoltak az első emeletről, ajtót nyitni, vagy, ami ritkán fordult elő, de annál eredményesebb volt, a dolgozószobában ülők lassan hátrasomfordáltak a számítógép mellől, a folyosóra, a ház hátsó részébe, és hiába zengett a ház a kitartó csengettyűhúzogatástól, az ajtó nem nyílt meg. A dolgozók megvárták, míg elmúlt a veszedelem, aztán visszaültek, folytatták dolgukat.

A dolgozószobában ma két nagy és egy kis asztal áll. Apám asztala az ablakra néz, anyám asztala merőlegesen áll, az ablak mellett. A kis asztal a jövő-menő diákgyermeké. Közös a szoba, azé aki épp dolgozik benne. Funkcionális hierarchia. Aki dolgozatot ír, elsőbbséget élvez azzal szemben, aki csak netújságot olvasna. Előfordul, hogy pótszékek segítségével fél focicsapatnyi ember végez benne sokféle munkát, számítógépen, asztal sarkán, ablakpárkányban ülve és lábát kifelé lógatva, vitatkozva, telefonálva. Amikor például a családi pénzügyek intézésére kerül sor, nem szabad lekapcsolni a számítógépet, az íratlan szabály diktálja, hogy ilyenkor a mamának nevezett kincstárnokon kívül mindenkinek tilos a számok és számlák birodalmába belépni. Ilyenkor el van torlaszolva az út az ablak és a fűtőtest felé. A szívesen látott váratlan vendégnek ilyenkor csak nyaktörő és más szempontból is veszélyes akrobatika árán lehet ablakot nyitni és vígan lekiabálni, hogy ‘mindjárt nyitom az ajtót, máris jövök le!’. Mert mi van akkor, ha az akrobatikus egyensúlyozás eredménye nem a sikeres ablaknyitás, hanem a billentyűzeten való landolás? Családi csőd! A biztosító nem fizet! Az adóbevallás meghiúsul!

A dolgozószoba ma azé, aki dolgozik benne.

 

Te licht bevonden is verschenen!

November 2019, ruim zeven jaar na Geteld, geteld.

En de voorbereidingen voor deel drie zijn al in volle gang.

In 2019 verscheen overigens ook de Roemeense vertaling van de trilogie, door de onvolprezen Marius Tabacu. Een belangrijke mijlpaal, omdat de roman zich voor een groot deel afspeelt in Transsylvanië, wat nu deel van Roemenië is. Ook Roemeense lezers kunnen nu achter de coulissen van hun nationale geschiedenis kijken vanuit Bánffy’s perspectief .

9200000114278113

Geselecteerd voor de Europese Literatuurprijs

Europese literatuurlijst logo_goud

András Forgách en ik stonden met zijn boek De akte van mijn moeder in mijn vertaling op de longlijst voor de Europese Literatuurprijs 2019. Een paar maanden glorie, totdat de shortlist bekend werd. Wij stonden er niet op, maar dat mag de pret niet drukken. Het was toch een hele eer: door twaalf grote Nederlandse boekhandels gekozen worden en op een lijst van twintig beste Europese vertaalde boeken van het afgelopen jaar terechtkomen.

Hier is de link: http://www.europeseliteratuurprijs.nl/2019/longlist.php

En dit is de shortlistselectie. Heel nuttig, zulke lijstjes, als je op zoek bent naar goed leesvoer voor nu of later!

Shortlist 2019

De shortlist voor de Europese Literatuurprijs 2019 is tijdens een feestelijke avond in SPUI25 in Amsterdam bekendgemaakt. De jury selecteerde uit de longlist vijf prachtige romans die de diversiteit en rijkdom van de Europese literatuur illustreren en elk een groot lezerspubliek verdienen.

De volgende titels zijn genomineerd (in alfabetische volgorde op naam van de auteur):

  • Arno Geiger Onder de Drachenwand, uit het Duits vertaald door Wil Hansen (De Bezige Bij)
  • Geir Gulliksen Het verhaal van een huwelijk, uit het Noors vertaald door Geri de Boer (Ambo Anthos)
  • Marek Šindelka Materiaalmoeheid, uit het Tsjechisch vertaald door Edgar de Bruin (Das Mag)
  • Ali Smith Winter, uit het Engels vertaald door Karina van Santen en Martine Vosmaer (Prometheus)
  • Éric Vuillard De orde van de dag, uit het Frans vertaald door Liesbeth van Nes (Meulenhoff)

Art OMI [Art Oomaai]

rem·i·nisc·ing = to recall past experiences, events, etc.; indulge in reminiscence.

Is what I have been doing this past month, after returning to Europe from the USA, where I got to spend one whole month as a literary translator in a Writer’s Residency at this marvelous place called Art Omi, in Ghent, NY.

For thirty days I was surrounded by soothing and relaxing nature, inspired by kindred spirits, living in the well-organized and incredibly friendly intellectual bubble of Ledig House and its cottages, accompanied by writers and translators from everywhere, who became friends too. This four-week period was in fact quite a stretch as it was spent so far away from my beloved ones for so long, but I wouldn’t have want to miss out on it. And my beloved ones were game.

What amazed me, among so many other things, was the sensation of privilege that exists when one is nurtured beyond expectation. We were living there as chosen ones, and of course we were, in fact, chosen. But nothing prepared me for the level of attention, helpfulness, dedication and support that I experienced at this very special spot in the world, which is hidden in the Architecture fields and Sculpture park of Art Omi.

What a relief to know that places like this exist.

http://www.artomi.org/residencies

IMG_20190504_123124

IMG_20190531_173206

IMG_20190516_194145

IMG_20190519_162306

Imádság paradicsomültetés idején

IMG_20190408_165201IMG_20190408_165135

“Eljött a paradicsomültetés ideje. Édes Istenünk, dícsérjük ezt a gyümölcsöt és hálát adunk létezéséért és fejlődéséért. Üdvözöljük a paradicsomot – a vidám, illatos falatot, mely élelmez és túlél, gyarapodik és életet hoz. És csak ad és ad és ad. Kerekded nyári vidámság. Szárának illata a nyár öröme, igérete és pazarsága. Szárai reménységet és elragadtatást illatoznak. És csak ad és ad és ad.

Édes Isten, adj erőt a beporzó méhek szárnyainak és lábainak, őrizz meg jégesőtől és fagytól, adj meleg napokat és üdítő esőket. Frissítsd és szépítsd kertjeinket és asztalainkat. Üdíts fel paradicsommal.

Örvendjünk és örvendezzünk! Ünnepeljük a téli mártások bíbor lelkét! Íme a gyönyörű íz! Íme az olajozott élénkpiros holdak amelyek bukdácsoló olivákkal búvárkodnak az ecetes saláta tengerében. Örvendezzünk!

Örvendezésünk legyen hálaadásunk a paradicsomért.

Ámen”

 

Eredeti szöveg forrása: Michael Leunig: When I talk to you (2014)
Fordította: Hermán M. Rebekka

Endre Ady: Altijd te laat

Voor alles zijn wij steeds te laat
De reis naar hier duurt vast heel lang
vermoeid en triest is onze gang
Voor alles zijn wij steeds te laat

Zelfs rustig sterven lukt ons niet.
Wanneer de Dood ons straks bezoekt
ontbrandt ons hart in rode gloed.
Zelfs rustig sterven lukt ons niet.

Wij zijn voor alles steeds te laat.
Verlaat zijn onze dromen en successen,
ons veilig thuis, de rust en onze kussen.
Voor alles zijn wij steeds te laat.

Endre Ady: Altijd te laat
Ady Endre: Akik mindig elkésnek (Vér és arany 1907)

Vertaling: Rebekka Hermán Mostert